BEFEJEZÉSÜL

Az egyház újabb dokumentumai ismételten arról beszélnek, hogy leghatékonyabban evangelizálni az evangéliumból élő közösség tud (vö. EN. Chr.L stb.) A mi hitünk és tapasztalatunk is ez. A közösség az, ami a káposztásmegyei lakótelepen is evangelizál, s megtéréseket indít el. A közösség pedig olyan mértékben tud Isten eszköze lenni, amilyen mértékben tagjai átadják életüket az evangéliumnak, Krisztusnak. Lényegileg erről szerettem volna beszámolni.

De ahogy újra elolvastam ezt a beszámolót zavarba jöttem, vajon nem tűnik e mindez túl szépnek, s majdnem ijesztően leegyszerűsítettnek. Hiszen miközben plébániánkon megfoghatóan érzékeljük Isten működését, egyidejűleg alapvető élményünk a gyengeségünk, amellyel nap mint nap kikerülhetetlenül szembetalálkozunk.

Találkozunk vele, mint egyének: Minél jobban érzi valaki a küldetést, s dolgozik a közösségért, annál jobban érzi saját korlátait, elégtelenségét. Találkozunk vele, mint közösség: mert újra és újra felbukkannak a pártoskodások, szakadások, félreértések, sértődések: s ennek eredménye, hogy egy-egy ember elmarad.

Találkozik vele a lelkipásztor, akire - ma is mint 5 éve - ránehezedik a fizikai és lelki elégtelenség súlya, s az időbeni elégtelenségé (hisz nem egyszer szemrehányásként is hallja - "nincs időd ránk"). - S talán ő érzi leginkább a lakótelepi lelkipásztorkodás bizonytalanságát: Amíg egy hagyományos,? bejáratott? plébánián vannak kialakult normák szokások, itt minden nap mindent újra kell kezdeni, és hosszú időre van szükség ahhoz hogy emberek, akik fellobbantak a hit és a közösség első szerelmében, beérjenek Krisztusban. A bizonytalanság és gyengeség minden nap tudatosítja, hogy "mikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős", hogy Isten hűséges, s hogy az őt szeretőknek minden javukra válik. S amíg ezt nem felejtjük, addig biztosak lehetőnk, hogy ő velünk marad

Történetünk hátterében tehát az a hit van, hogy Isten nagyobb, mint a mi gyengeségünk, mint képtelenségünk. S ő tud gyengeségünkben is csodákat tenni. Ez miden nap új hitet, új odaadást, új újrakezdést kíván. De amint az ősegyház közösségei is tudtak, minden gyarlóságuk ellenére is újrakezdeni, s így a Feltámadott tanúi lenni, úgy bizonyos, hogy Krisztus ma is működni akar azokban a közösségekben, amelyek - minden botlásuk és gyengeségük ellenére - folyton újra átadják magukat neki.

Azokhoz az olvasókhoz is hadd szóljak egy szót, akik érzik is a jelzett titkok nagyságát, de egészen más plébániai körülmények között élnek. Egy nagyvárosi új lakótelep evangelizációs tapasztalatáról számoltam be. Nem volt módom, s nem volt feladatom itt elemezni, hogy e lelkipásztori tapasztalat mennyiben és hol követhető. Bizonyosan vannak a lelkipásztorkodásnak és evangelizációnak alapvető irányvonalai, amelyeket a Szentírás vagy az újabb egyházi megnyilatkozások megfogalmaznak, s amelyeket tőlünk telhetően mindnyájunknak át kell gondolnunk, s követnünk kell. Az is bizonyos, hogy ha egyik oldalról sokat tanulhatunk egymástól, másrészt lelkipásztori munkánkat nagy mértékben befolyásolják egyéniségünk és körülményeink.

Beszámolómat írva arra kértem a Szentlelket, hogy azokat, akiknek felhasználhatóak tapasztalataink, hívja meg Ö, ezek felhasználására. Azokban pedig, akik más körülmények között dolgoznak, s bizonyos kérdésekben másként kell eljárniuk, kapjanak indítást arra, hogy a maguk körülményei között keressék, illetve találják meg, hogy nekik mit kell tenniük. Hiszen legfőképpen arról szerettem volna beszámolni, hogy egyházközségünkben, egy adott, s bizonyos szempontból sajátságos lelkipásztori környezetben mi hogyan próbáljuk élni azt, amire az Evangelii Nuntiandi meghív: vagyis "újra átgondolni módszereinket", s "uj eszközöket keresni", hogy így az evangélium üzenete eljuthasson a környezetünkben élő emberekhez (EN 3).

Végezetül van valami, ami bizonyosan összeköt mindenkit, aki az evangelizáción dolgozik. Mert van egy alapvetően közös pontja minden evangelizációnak. S ez Krisztus megváltó keresztje. A Keresztrefeszítettbe vetett hit a végső gyökér. ő ad értelmet és reményt a reménytelen helyzetekben és sötétségekben; amikor úgy látszik, hogy hiábavaló minden erőfeszítés, hogy mindenkiben csalódnunk kell vagy minden összeomlott. Ha hiszünk Krisztus keresztjében, s annak erejében elindulunk a teljes sötétségben is, akkor egyszer csak észrevesszük, hogy már el is múlt körülöttünk a sötétség, eloszlott a köd, s újra a feltámadás fényében ragyog a világ.

Ez a hit volt mindannak a gyökere is, amiről beszámoltam. Csak ez a hit adott erőt sok elbizonytalanodásban s teljes sötétségekben. S ez a hit adjon erőt minden evangelizátornak, hogy a maga körülményei között megtalálja az evangelizáció útját.