EVANGELIZÁCIÓ ÉS GYERMEKHITTAN

Hol helyezkedik el e folyamatban a gyermekhittan? Sok plébánián a legfontosabb, legtöbb időt igénylő tevékenység a gyermekek hitoktatása. Ez a fontos feladat belekapcsolódik a fenti gondolatmenetbe? Vajon lehetnek a gyermek-hitoktatásnak is ugyanezek az alapszabályai és céljai: mármint az Istennel való életre és a keresztény közösségbe való elvezetés? És miként valósítható meg ez? (A C.Tr. vagy az EN is ezeket tűzik a hitoktatás céljának. Vö C.Tr.2o,24,47; EN 36,76-77)

A káposztásmegyeri lakótelep vallásgyakorlati arányszámai - mint láttuk - rendkívülien alacsonyak (hasonlóan általában a lakótelepekéhez). Az alacsony vallásossági mutatókat magyarázza az is, hogy itt kevés idős ember él, sok a fiatal család, ez a korosztály pedig, a kommunizmus alatt városhelyen, alig részesült vallásos nevelésben. A képhez tartozik az is, hogy lakótelepünkön sok a BM és HM lakás, a katonáknak és rendőröknek pedig a kommunizmus alatt kötelező volt párttagnak, vallástalannak lenniük.

Plébániánk augusztusban való létrejötte után szeptemberben a lakótelep 4-5ooo általános iskolásából mindössze 13o-at írattak be hittanra. Pedig minden iskolában színes nagy plakátokat tettünk ki, és jelentkezési lapokat is osztottak minden osztályban. (A 13o-as szám év végére felnőtt 3oo-ra, de ez is kicsiny arány.)

Legnagyobb gondunk azonban nem is a létszám volt, hanem ugyanaz, ami a legtöbb plébánián: hogy a gyermekek nagy része mögött nem volt szülői háttér. Ennek minden hitoktató ismeri a következményeit: a gyermekek alig, vagy legfeljebb alkalmanként jártak misére. Új lakótelepeken külön gond, hogy a családok nagy része hétvégére elutazik a nagyszülőkhöz vagy kikapcsolódni, mert a telepen gyökértelen. Így a gyermeknek lehetősége sincs, hogy saját közösségébe eljusson misére, idegen környezetben pedig még kevéssé lehet elvárni, hogy egymaga elmenjen; ha egyáltalán szülei lehetővé tennék ezt. Több esetben történt, hogy egy-egy szülő azzal büntette gyermekét - aki többnyire szerette a hittant - hogy (tanulási problémák vagy növekvő számú különórák esetén) egy-egy órára vagy véglegesen eltiltotta őt a hittantól. Végül 2-3 év távlatában nálunk is nyilvánvalóvá lett, amit legalábbis 4o év óta többnyire országszerte tapasztalunk, hogy azok a 6-12 éves gyermekek, akik mögött nem áll legalább az egyik szülő hite és vallásgyakorlata, előbb-utóbb 8o-9o százalékban felhagynak a vallásgyakorlattal, bármilyen lelkesnek bizonyultak is egy-egy időszakban.

Sok ismert "módszerrel" igyekeztünk megoldani e problémát: Pl. hittanbeíratáskor minden szülővel elbeszélgettünk a szülői példa fontosságáról... Szülői értekezleteket tartottunk, ahol ismételten visszatértünk a szülők vallásgyakorlatának fontosságára. Ezek hatására azonban csupán néhányan tettek egy lépést előre, a többség nem.

A kérdés változatlanul feszített bennünket: Hogyan lesz hitoktatásunk ilyen körülmények között ténylegesen evangelizáció? Miként vezet el a szentségi életre, a keresztény közösségbe, a tanúságtevő magatartásra? - S ha a gyermekek vallási nevelésének feltétele a szülő, hogyan tudjuk a szülőkkel tudatosítani ezt a felismerést?

Ausztriában és a német nyelvterületen többfelé évtizedek óta gyakorlat, hogy az elsőáldozásra készülő gyermekeket 6-8 fős csoportokba osztják, s minden csoportot rábíznak egy-egy vallásos családanyára vagy házaspárra, hogy ők is folyamatosan foglalkozzanak velük. Ez a példa indított minket is egy hasonló kezdeményezésre, amelyet 3 éve folytatunk, s eredményesnek találunk.