A felelősség megosztása építi a közösséget

Másik alapvető tapasztalatunk volt, hogy amilyen mértékben mi részt adunk az egyházközség tagjainak a feladatokból, amilyen mértékben meghívjuk őket a tennivalók közös megoldására, olyan mértékben teszik magukévá ők is az ügyeket, s vállalnak részt azok megoldásában...

Sokan első szóra olyan örömmel mondanak igent, ha meghívjuk őket valamilyen csoportba, valamilyen feladatra, mintha régóta csak erre vártak volna. Másokat különböző ügyeskedésekkel kell becserkészni. De úgy tűnik, mindenki akkor kezdi a közösség élő, felelős tagjának érezni magát, ha valami feladata van az egyházközségben. Utólag pedig szinte mindenki azt mondja: örül, hogy építő részesévé lett a plébánia életének.

Különböző szinteken törekedtünk erre a felelősség és feladatmegosztásra.

Egyrészt kis dolgokban. Példa erre első nagypénteki keresztutunk. Ezt úgy rendeztük, hogy minden állomást kb. egy hónappal korábban kihúzott egy-egy család vagy fiatal. ők elhatározták, hogy maguk mellé vesznek még néhány ismerőst, és velük együtt készülnek fel a megfelelő állomásra. Így a keresztúton minden állomást más-más csoport vezetett: Az elmélkedéseken túl a legmegragadóbb azt volt, hogy a csoportok elmondták, hogyan próbálták ők az elmúlt hónapban megélni ennek az állomásnak mondanivalóját. (Ez a kezdeményezés oly jól sikerült, hogy azóta is így folytatjuk. Idén nagypénteken mintegy 1oo-an vettek részt az állomásokra készülő csoportokban.)

A kis feladatokon túl igyekeztünk az egyházközség mindennemű nagyobb ügyét is a közösség bevonásával megbeszélni. E megbeszélések gyümölcseként szinte spontánul születtek munkacsoportok a feladatok megoldására, majd később létrejött az egyházközségi képviselőtestület és tanács...

Egy lakótelepen halmozottak szembeötlőek a szociális problémák. Közösségünkben ennek megfelelően elsőnek a karitász munkacsoport jött létre. (Illetve a plébánia megalakulását megelőző katolikus csoport karitatív munkája lett a magjává a plébánia későbbi szélesebb körű karitászának.) Karitász csoportunk egyre több feladatot fedezett fel: kapcsolatban állnak a nagycsaládosokkal, foglalkoznak idősekkel; rendszeres gyógytornát rendeznek mozgássérülteknek, látogatnak rendszeresen egy szociális otthont, s alkalmanként különböző szociális intézményeket vagy kórházakat. 1992 karácsonyán több mint 2oo-an vettek részt a különböző szociális intézmények meglátogatásában, 1993-ra pedig sokakban megszületett a vágy, hogy szentestén látogassunk meg egy közeli kórházban, illetve elfekvőben levő betegeket, öregeket...

A többi munkacsoport is az igényekre válaszként született: így a hitoktatói, a liturgikus, a templomépítő, a kulturális és az evangelizációs munkacsoport. (Egy ekkora lakótelepen munkánk csak csöpp a tengerben. De ma ennyire vagyunk képesek. És többen mondják, hogy így is a remény jele sokak számára.)