Lelkiségünk pillérei

Lelkiségünk - mint minden katolikusé -, a Szentírásra és egyházunk tanítására alapszik. Mégis kiemelhető néhány vonás, amelyek különösen meghatározzák életünket.

Életünk meghatározó alap-igéje, Jézus utolsó kérése:

"Legyenek mindnyájan egy!... Ebből ismerje meg a világ, hogy te küldtél engem" (Jn 17,23).
Plébániánk alapulásának idején szentmiséinken 80-100 személy jelent meg (beleszámítva a kisgyermekeket is). Bár a mintegy 30.000 lelket számláló lakótelep minden levelesládájába bedobtunk meghívót. Ez 10-15 családot, néhány fiatalt, néhány egyedülállót jelentett. - Felmerült a kérdés, hogyan kezdjük a lelkipásztorkodást ilyen körülmények között? Sokan javasoltak lakásokba való bekopogtatást, családlátogatást, figyelemfelhívó rendezvényeket. Mi, a közösség első papjai, úgy éreztük, a jézusi ígéret lehet útmutatónk. "Legyenek mindnyájan egy!... Ebből ismerje meg a világ, hogy te küldtél engem." (Vezetett bennünket a Fokoláre Mozgalom világszerte működő tapasztalata: hogy az egységben valóban megjelenik Jézus, megjelenik maga a Szentháromság, megmutatja magát a világnak, és evangelizál.) Lelkipásztori munkánk lényege arra irányult, hogy azt a kis csoportot, amely plébániánkhoz akart tartozni, meghívjuk a Jézusnak adott életre, és konkrétan Jézus fő parancsára: "Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket". Az első kis csoportoknak, néhány családnak, és a fiataloknak elsőként erről beszéltünk! Ha megvalósul köztünk a testvéri szeretet, az egység - akkor környezetünkben elindulnak majd a megtérések; sokan meg fogják ismerni Istent. És ez történt.

"Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20)
Az előző igéhez kapcsolódik ez a második. Az egység nem emberi mű. A köztünk levő szeretetet állandóan veszélyezteti emberségünk, gyengeségünk, egoizmusunk. Rendkívüli biztatás, hogy ha próbálunk tőlünk telhető szeretetben összejönni, nem nekünk kell nagy dolgokat véghez vinni, hanem maga Jézus jelenik meg köztünk, és Ő fog cselekedni, tanúságot tenni Önmagáról. Ebben a hitben jöttünk, az ateistának tervezett, templom nélküli lakótelepre, mi magunk, a közösség két első papja, Jávorka Lajos és Tomka Ferenc. Minden nap együtt imádkoztunk, s újra és újra megpróbáltuk helyreállítani magunk között a szeretetet, ha azon repedés támadt (aminthogy ez is ismételten előfordult). A Jézus ígéretébe vetett hitünk feltámadását a Fokoláre Mozgalomból kaptuk, amelyben megtapasztaltuk, hogy Jézus szavai valóban élőek és működnek, és különösen megtapasztaltuk ennek az igének igazságát. Első csoportos találkozásainkon erre a nagy lehetőségre hívtunk meg a fiatalokat, és felnőtteket: Jézus megjelenhet közöttünk. Ekkor leszünk egy. Ekkor fogja környezetünk megismerni Jézust.

Istenem Istenem, miért hagytál el engem?
(Avagy: Nem akarok másról tudni, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről 1Kor 2,2).
Jézus elhagyottsága a kereszten életünk egyik alapja. Az Ő legmélyebb lelki sötétsége arról biztosít minket, hogy Ő ott van mint Megváltónk a legmélyebb sötétben is. Minden fájdalomban Vele egyesülhetünk! Egy közösségben elkerülhetetlen, hogy a rendszeres együttlétek, a közös munkák kapcsán ne támadjanak nézetkülönbségek, ellenszenvek. Nincs más megoldás, mint újra és újra tudatosítani, hogy "mindenekelőtt való" - ahogyan szent Péter mondja - a köztük levő "folyamatos és kölcsönös szeretet" helyreállítása (1 Pt 4,8). Meg "kell" tanulnunk napról napra megbocsátani, elfogadni másként gondolkozó testvérünket; lemondani kedvéért akaratunkról; örömöt szerezni neki, olyankor is, amikor erre semmi kedvünk sincs. A megbocsátás, az újrakezdés, a folytonos készség a szeretetre bár a világon a legszebb dolog - néha olyan nehéz, hogy csak a megfeszített Krisztus adhat erőt hozzá. Azt tapasztaltuk, aki következetesen vállalja az egymás iránti szeretet meghívását, az szükségképp eljut Jézus keresztjének, elhagyottságának (a lelki sötétségeknek) titkához. De épp ezáltal válik egy Feltámadásról tanúskodó közösség élő tagjává. Aki gyakorolja a másokra figyelést, az önmagáról való lemondást, az egyre alkalmasabbá válik arra, hogy mély kapcsolatokat tudjon kialakítani másokkal, illetve, hogy ezáltal a hithez vezető kapuvá, megtérések eszközeivé váljon a nem hívők számára.

Amit egynek tettetek a legkisebbek közül, azt Nekem tettétek Mt 25,40
Az előzőkhöz szorosan kapcsolódik, azokat kiegészíti Jézusnak ez az ismert szava: hogy Ő valóban ott él minden testvérben, és valóban Neki tesszük, amit szeretetből teszünk. Minden reggel, minden lelki napon, lelkigyakorlaton új hitet törekszünk felébreszteni magunkban, hogy ezt és az előző igéket minden nap és számtalan elbukás után próbáljuk újra elhinni és megélni. Ez az ige indította közösségünk tagjait az első hetektől kezdődően a karitászra betegek, kórházban fekvők, idősek, sérültek gondozására; határon túli magyarok különböző támogatásaira stb. ((Vö. Karitász))

Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből csodálatos világosságára hívott titeket. (1 Pt 2,9)
Az életünket meghatározó szentírási (és zsinati) elvek közé tartozik a hívők egyetemes felelőssége és krisztusi küldetése. Ennek alapján arra törekszünk, hogy minél több feladatot bízzunk a közösség tagjaira, felnőttekre, fiatalokra. Arra törekszünk, hogy ne döntsünk egyedül, hanem közösen a képviselőtestülettel, vagy a megfelelő csoportokkal (vagy vezetőikkel). Ugyanerre törekszenek a csoportok vezetői is. Az a tapasztalatunk: aki feladatot kap - az válik a közösség felelős tagjává. (Ifjúsági és felnőtt hittan-csoportjainkat és a gyermekek katekéziseit pl. felnőttek vezetik, a gyermekek külön csoportjait pedig - amint elsősorban a Regnum Marianum példáján látjuk - fiatalok; de a kántori szolgálatokat, s még a sekrestyési teendők többségét is csoportjaink végzik és nem fizetett munkatársak.)

Legyetek megvalósítói az Igének, ne csak hallgatói (Jk 1,22)
Felnőtt, ifi és gyermek katekéziseink, katekumenátusunk, prédikációink, lelkigyakorlataink mozgató erőforrásait jelenti az állandó hívás: sose csak tanuljuk a Szentírás igazságait, hanem minden témában törekedjünk azok életre váltására. Legtöbb csoportunkban gyakorlat: hogy megbeszéljük, mit művelt bennünk, körülöttünk az Ige. A megtérő felnőtteket, katekumeneket különösen megfogja az andragógia szabályainak megfelelően, hogy a hit nem csak elmélet vagy érzelem, hanem a mindennapokat átalakító élet.(Erről bővebben van szó az IGEÉLÉS szórólapon)

Ki szabadít meg a halálra szánt testtől (csak) Jézus Krisztus (Rom 7,24-25).
A kegyelem működése közepette állandóan tapasztaljuk újra és újra előkerülő hibáinkat, különösen a kapcsolatok terén. Biztat bennünket, hogy szent Pál is átélte a gyengeséget. Gyakran idézzük egy másik megfogalmazását is: Háromszor kértem az Urat, hogy vegye el (gyengeségemet), de ő így válaszolt: Elég neked az én kegyelmem, mert az erő gyöngeségedben lesz teljessé! (2 Kor 12,8-9). A folytonos újrakezdés jézusi lehetősége ad reményt és a megtapasztalt kegyelmek, hogy az Ő útján haladhatunk tovább. Különösen szeretett számunkra: Péter, aki tud a vízen járni, amíg hisz Jézusban. Sokszor tapasztaljuk, hogy a vízen járunk. És süllyedünk, ha csökken a hitünk, a szeretetünk. De Jézus mindig újra felemel.

(Lelkiségünk vonásait meghatározza a II. Vatikáni Zsinat szemlélete valamint a Fokoláre Lelkiség. Plébániánkon többféle mozgalom tagjai élnek, és csak néhány csoport tartozik kifejezetten a fokolárhoz. De a Fokoláre lelkiségében egy általánosan élhető evangéliumi útmutatást találtunk.)

(Tomka Ferenc plébános és munkatársai)