A plébánia története, korábbi lelkipásztoraink

Korábbi lelkipásztoraink:

Jávorka Lajos

dr Tomka Ferenc (honlapja)

Szabó Andor

EVANGELIZÁCIÓ ÉS HITOKTATÁS EGY ÚJ LAKÓTELEPEN

(Tomka Ferenc)

Mit csináljon egy lelkipásztor – hol kezdje az evangelizálást -, ha megérkezik egy kb. 30.000-es lélekszámú lakótelepre, ahol se plébánia, se templom nincs: ahol túlnyomó többségében a kommunizmus idején vallás nélkül felnőtt fiatal szülők élnek gyermekeikkel: ahol egész háztömbökben BM és HM dolgozók laknak, akik elzárkóznak az egyháztól: ahol nagyméretűek a szegénység, a deviancia, az idegzeti sebzettségek?

Ez volt a mi esetünk és kérdésünk 1989-ben, amikor Káposztásmegyerre kerültünk… A követezőkben arról szeretnék beszámolni, hogyan szembesültünk Jávorka Lajos paptestvéremmel az evangelizáció és hitoktatás kérdésével ezen a külvárosi lakótelepen.

Talán meg kell jegyeznem, hogy püspökünk nem parancsolta, csak kérdezte, vállaljuk-e ezt a feladatot. Kérdése meghívás és kihívás volt Isten részéről számunkra, s számomra, mint teológiai tanár, illetve mint a lelkipásztorkodás-tan tanára számára. Úgy éreztem, országszerte legsúlyosabb lelkipásztori feladatok közé tartozik az Isten nélkülire tervezett városoknak és lakótelepeknek evangelizálása. Nem fontosabb-e az egyház számára, a lelkipásztorkodás-tan elméleti oktatásánál, hogy a gyakorlatban próbáljam megoldani a legsúlyosabb konkrét lelkipásztori feladatokat? Nem ily módon járulok-e leginkább hozzá a magyar lelkipásztorkodás előremeneteléhez, ha megkísérlek rálépni azokra a legjobbnak tartott utakra, amelyekről a zsinat utáni egyház beszél, s amelyekről magam is beszélek a teológián a hallgatóknak?

Az Evangelii Nuntiandi írja: “A megváltozott társadalmi helyzet kikényszeríti, hogy újragondoljuk módszereinket, s minden erőnkből új utakat, új eszközöket keressünk, amelyekkel a keresztény üzenetet elfogadhatóvá tehetjük a mai ember számára.” (EN 3) Ilyen kényszerhelyzetben voltunk mi is. Egy új lakótelepen, ahol nincsenek hagyományok, ahol a nulláról indul a lelkipásztorkodás, különös határozottsággal szembesültünk a kérdéssel: Milyen új utakra kell lépnünk, és milyen eszközöket kell használnunk, hogy a keresztény üzenet elfogadható legyen az itteni emberek számára? Milyen lelkipásztori tervet készítsünk? Egyáltalán mit jelent itt az evangelizálás?

Amikor 1989-ben Káposztásmegyeren dolgozni kezdtünk, a vasárnapi szentmiséket a Kommunista Párt házának kultúrtermében ünnepeltük. Itt kaptunk helyet. (Ez egyébként az egész lakótelep egyetlen olyan terme, amelyben kb. 200 személy helyet foglalhat.)

Első misénket alaposan meghirdettük. Az ott lakó maroknyi elkötelezett katolikus csoport segítségével a lakótelep minden lépcsőházában plakátokat ragasztottunk ki. Ebben jeleztük, hogy indul a helyi katolikus közösség élete, hogy vasárnaponta rendszeresen megkezdődnek a szentmisék. A 30000-es lakótelepen mintegy 13-15 ezer katolikusnak keresztelt ember élhet (feltételezve, hogy a lakótelepen élő fiatal átlag-életkorú népességnek mintegy 15-20%-a nincs megkeresztelve). Első misénkre – bár szórólapokkal széles körben meghirdettük – mintegy 80-an jöttek el (ezeknek több mint fele gyermek). Későbbiekben megtudtuk, hogy még kb. 1oo-15o azoknak száma, akik e területről Budapest egyik-másik templomába rendszeresen járnak szentmisére. Eszerint az itt lakó katolikusoknak hozzávetőlegesen 1,5 %-a tart rendszeres kapcsolatot az egyházzal.

EVANGELIZÁCIÓ ÉS KÖZÖSSÉG

Az első misék kis létszámának élménye után élesen merült fel bennünk a kérdés: Hol kezdjük a munkát? – Sokan javasolták, hogy mindenekelőtt “rázzuk fel” a lakótelepet: járjuk végi a lakásokat, kerüljünk minél többekkel kapcsolatba.

Tettünk ilyen kísérleteket is. Első karácsonyunkon a lakótelep minden postaládájába bedobtunk (az első szentmisére való meghívás után, most másodszor) egy híradást alapuló plébániánkról, valamint meghívást a karácsonyi szentmisékre és a pásztorjátékra. De ezek hatására mindössze 1-2 új családdal sikerült kapcsolatot felvennünk. . Úgy éreztük, mindenekelőtt azért kell dolgozunk, hogy ez a most meglevő 1oo egynéhány ember, pontosabban ez a 1o-15 család és ez a 1o-15 fiatal, élő keresztény közösséggé alakuljon. Hiszen ha újak, keresők jönnek hozzánk, csak akkor érzik jól magukat, ha egy testvéri közösség fogadja őket. Meg voltunk győződve, hogy igaz, amit az egyház újabb – evangelizációval foglalkozó – dokumentumai megfogalmaznak: hogy az evangelizáció első lépése, a leghatékonyabb evangelizáció, maga a Krisztusban élő közösség. (EN 13, 57) Igaz továbbá, amit ugyanezek a dokumentumok mondanak, hogy a legfőbb evangelizáló nem a pap, hanem Isten népének egész közössége. Ennek kell tehát felnőnie, megerősödnie a papok vezetésével-szolgálatával. És hittük, amit a szentírás mond: “Arról fogják megismerni, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35).

Minden erőnket arra összpontosítottuk tehát, hogy a meglevő katolikus csoportot krisztusi közösséggé segítsük alakulni.

Közösségépítés – a testvéri kapcsolatok ápolásával

Megrendítő élmény volt számunkra tapasztalni a lakótelepen élők magányát, találkozási igényét. Jellemzi ezt, pl. hogy amikor 2 hónappal megérkezésünk után első közösségi kirándulásunkat meghirdettük, szinte mindenki eljött arra. Akkoriban kb. 15o-en jártak misére, s a kiránduláson 13o-an vettünk részt. (A legkisebb egy 9 hónapos baba volt a mamája – majd mások – karjaiban; illetve volt még egy kisebb is, aki néhány hónappal ezután született meg.)

A közösség kialakulásának útján tehát egyik első feladatunknak az emberi-testvéri kapcsolatok elmélyítését tűztük ki.

Azóta 1-2 havonta kirándulunk.

Hasonló szerepe-hatása volt és van ünnepeinknek, a mikulásnak, szilveszternek, farsangnak s egyéb rendezvényeknek. Ezek az egymással való találkozás és közös kikapcsolódás mellett alkalmat adnak az “újak”- egy szomszéd vagy ismerős – meghívására is.

A liturgia építi a közösséget

A zsinat utáni liturgikus rendelkezések szinte kivétel nélkül felhívják a lelkipásztorok figyelmét, hogy a liturgiát, az egyes szentségek kiszolgáltatását tegyék családiassá, közvetlenné, alakítsanak ki testvéri légkört. – A kapcsolatok, illetve a testvéri-családi légkör kialakításának első helye és lehetősége számunkra is a liturgia volt: a szentmisék, a keresztelések, az egyházi év ünnepélyes liturgiái.

A felelősség megosztása építi a közösséget

Másik alapvető tapasztalatunk volt, hogy amilyen mértékben mi részt adunk az egyházközség tagjainak a feladatokból, amilyen mértékben meghívjuk őket a tennivalók közös megoldására, olyan mértékben teszik magukévá ők is az ügyeket, s vállalnak részt azok megoldásában…

Sokan első szóra olyan örömmel mondanak igent, ha meghívjuk őket valamilyen csoportba, valamilyen feladatra, mintha régóta csak erre vártak volna. Másokat különböző ügyeskedésekkel kell becserkészni. De úgy tűnik, mindenki akkor kezdi a közösség élő, felelős tagjának érezni magát, ha valami feladata van az egyházközségben. Utólag pedig szinte mindenki azt mondja: örül, hogy építő részesévé lett a plébánia életének.

Különböző szinteken törekedtünk erre a felelősség és feladatmegosztásra.

Egyrészt kis dolgokban. Példa erre első nagypénteki keresztutunk. Ezt úgy rendeztük, hogy minden állomást kb. egy hónappal korábban kihúzott egy-egy család vagy fiatal. ők elhatározták, hogy maguk mellé vesznek még néhány ismerőst, és velük együtt készülnek fel a megfelelő állomásra. Így a keresztúton minden állomást más-más csoport vezetett: Az elmélkedéseken túl a legmegragadóbb azt volt, hogy a csoportok elmondták, hogyan próbálták ők az elmúlt hónapban megélni ennek az állomásnak mondanivalóját. (Ez a kezdeményezés oly jól sikerült, hogy azóta is így folytatjuk. Idén nagypénteken mintegy 1oo-an vettek részt az állomásokra készülő csoportokban.)

A kis feladatokon túl igyekeztünk az egyházközség mindennemű nagyobb ügyét is a közösség bevonásával megbeszélni. E megbeszélések gyümölcseként szinte spontánul születtek munkacsoportok a feladatok megoldására, majd később létrejött az egyházközségi képviselő testület és tanács…

Egy lakótelepen halmozottak szembeötlőek a szociális problémák. Közösségünkben ennek megfelelően elsőnek a karitász munkacsoport jött létre. (Illetve a plébánia megalakulását megelőző katolikus csoport karitatív munkája lett a magjává a plébánia későbbi szélesebb körű karitászának.) Karitász csoportunk egyre több feladatot fedezett fel: kapcsolatban állnak a nagycsaládosokkal, foglalkoznak idősekkel; rendszeres gyógytornát rendeznek mozgássérülteknek, látogatnak rendszeresen egy szociális otthont, s alkalmanként különböző szociális intézményeket vagy kórházakat. 1992 karácsonyán több mint 2oo-an vettek részt a különböző szociális intézmények meglátogatásában, 1993-ra pedig sokakban megszületett a vágy, hogy szentestén látogassunk meg egy közeli kórházban, illetve elfekvőben levő betegeket, öregeket…

A többi munkacsoport is az igényekre válaszként született: így a hitoktatói, a liturgikus, a templomépítő, a kulturális és az evangelizációs munkacsoport. (Egy ekkora lakótelepen munkánk csak csöpp a tengerben. De ma ennyire vagyunk képesek. És többen mondják, hogy így is a remény jele sokak számára.)

Minden ünnepi szentmise és liturgia előtt egy órával találkozunk (3-4 hetenként visszatérő csoportokban) 1o-15 fiatallal-felnőttel, hogy együtt készítsük fel a liturgiát. Ilyenkor lelkileg is készülünk, valamint szétosztjuk a legfontosabb feladatokat. A feladatok közt nemcsak a felolvasás, a perselyezés szerepelnek, illetve az ének és a ministrálás (amelyet külön csoportok végeznek), hanem pl. a fogadás is. A Közösségi Terem bejáratához mindig odaállnak néhányan, s köszöntik az érkezőket. A mise után mi lelkipásztorok is kimegyünk a terem halljába, s ott szót tudunk váltani, kezet tudunk fogni a hívekkel. – A visszhangok azt mutatták, hogy a lakótelepen gyakran magányosan élő, vagy esetleg néhány hete odaköltözött emberek nagy többsége rendkívüli örömmel fogadta ezt a személyes megszólítást.

S rövidesen a misék után 3o-4o percig ott maradt a misén résztvevők többsége, hogy egymással vagy velünk szót válthassanak. – Mondhatja valaki, könnyű ez ott, ahol csak 1oo-an vannak a misén. Ez igaz. Így a kezdet jóval könnyebb volt. De örömünkre szolgált, hogy ahogy nőtt a misén résztvevők száma, az újak többsége is természetszerűen bekapcsolódott ezekbe a mise utáni találkozásokba. S ma, amikor 6-7oo a rendszeres misére járóink száma, ezek a találkozások hasonlóan folytatódnak, mint amikor 1oo-an voltunk.

A közösség építi önmagát

Ahogy az egymás iránti, illetve a közösség iránti felelősség nőtt, egyre másra születtek spontán kezdeményezések egymás segítésére vagy az egymás közti kapcsolatok ápolására.
Ilyen pl. az un. “koma-tál” gyakorlat, amelyet híveink a budapesti Kövi Mária Plébániától tanultak. A szülés után hazatérő kismamák egy lakótelepen nehezebb helyzetben vannak, mint falun. Mert nincs körülöttük a nagycsalád, a szülők, rokonok. Ezen próbál segíteni a közösség: Valaki vállalja, hogy számon tartja a szülésről hazatérőket, s megszervezi számukra a “koma-tálat”, azaz hogy 8-1o napon át mindig más család vigyen az újszülött családjának ebédet.
Az egymás közti kapcsolatok ápolására szolgált egy másik kezdeményezés, amely azóta bevett gyakorlattá lett nálunk. Adventben időseink a karitász munkacsoport szervezésében 9 este összejönnek egymásnál, a “Szállást keres a Szentcsalád” népi ájtatosságra. Kisgyermekes nagycsaládok ilyen 9 napos összejárást nem nagyon tudnának megoldani. Azt javasolták tehát, aki akarja, a misén írja fel nevét egy cédulára, s aki kihúzza a nevet, azzal töltsenek együtt legalább egy adventi estét beszélgetésben vagy (és) imádságban. (Újabban elvetett Luca-búzát is visznek egymásnak.)
A lakótelepek GYES-en levő magányos kismamáinak gyakori problémája, hogy nehezen tudnak elmozdulni legfontosabb feladataik intézésére is; – hasonlóan a kisgyermekes szülőknek alig van módjuk, hogy együtt kimozduljanak – , mert nincs a közelben nagyszülő vagy rokon, aki vigyázna a gyermekekre. Sok városi egyházközségben egész gyermekvigyázási rendszer alakul ki, így nálunk is. Van esti gyermekvigyázás, ami lehetővé teszi, hogy a szülők eljöjjenek a felnőttek hittanára. Létrejöttek csoportok, amelyekben a szülők együtt szerveztek óvodát vagy bölcsődét gyermekeiknek. Heti váltással őrzik egymás gyermekeit. Így a gyermekek keresztény környezetben vannak, s a szülők – ha éppen nem ők a soros ovisok – felszabadulnak egyéb feladataik végzésére.

A közösség az, ami elsődlegesen evangelizál

Miközben mi lelkipásztorok és a közösség tagjai egy krisztusi közösség építésén dolgoztunk, – Isten műve láttán néha egészen megrendülve – tapasztaltuk, hogy a közösség meghívja és evangelizálja a kívülállókat.

A közösség legelsőnek magukat a közösség tagjait evangelizálta, erősítette meg hitében és emberségében. – Már néhány hónappal egyházközségünk megalapulása után sok hivő vagy újonnan megtérés útjára lépő mondta: Korábban menekültem volna erről a lakótelepről, de most már itthon érzem magam…

A katolikus közösség benső megerősödését követően vált sok kívülálló számára meghívássá:

Anélkül, hogy időnk lett volna a lakosok végigjárására, a közösség élő tagjainak számra az elmúlt 4 év alatt folyamatosan növekedett, a kezdeti 1oo-ról máig kb. 7oo-ra. A megnőtt létszám egy nem kis részét a tényleges megtérők (vagy visszatérők) alkotják, akik azután maguk is meghíva érzik magukat, hogy az egyházközség építő és tanúságtevő tagjaiként éljenek.

A megtérések egy része közösségünk tagjainak hatására indul el. Családtagok, barátok, szomszédok, iskolatársak találtak el így Krisztushoz.

Másokat maga a közösség egésze, vagy egy-egy kisebb közösségünk érintett meg.

Nem egy megtérő mondta el utólag, hogy betévedt valamelyik misénkre vagy liturgiánkra, s annak légköre érintette meg.

Isten ajándékának tartjuk, hogy híveink nem hívő vagy nem katolikus házastársai is jól érzik magukat liturgiáinkon. Egy hívünk mohamedán férje – aki rendszeresen eljön szentmiséinkre – mondta: “Köztetek én is tudok imádkozni; Isten jelenlétét érzem.” Azt látjuk, többen ezek közül egyre közelebb kerülnek a kereszténységhez.

Másokat az egyházközség élete: a munkacsoportok, vagy az egymásért és a kívülállókért vállat felelősség volt hatással.

Sőt, azt lehet mondani (s ezt mi is egy Isten művét csodáló megrendüléssel láttunk újra és újra), hogy Krisztus képes felhasználni egy születő és hibákkal teli közösséget, s annak szinte minden életmegnyilvánulását, hogy ezek által evangelizáljon, megmutassa önmagát.

Voltak, akiket egy-egy kirándulásaink vagy egyéb rendezvényünk érintett meg, másokat egy-egy munkacsoport légköre vagy az ott dolgozók magatartása. Egészen jelentéktelennek tűnő közösségi kezdeményezések is evangelizálóvá válhattak: Pl. az ún. kézműves- vagy hagyományőrző körünk. Ez utóbbira közösségünk tagjai gyerekeket és felnőtteket, hívőket és nem hívőket is meghívtak. Időről-időre egyik-másik egyszer csak bekapcsolódik egyházközségünk életébe is.

Egy másik szép példája az evangelizációnak. Néhány GYES-en levő mama megállapodott, hogy hetente szerdán délelőttönként találkoznak a lakótelep melletti kis erdőben egy játszótéren. Amíg a gyermekek levegőznek vagy játszanak, ők beszélgethetnek. Egy-két ugyanott tartózkodó magányos asszonyka rövidesen csatlakozott hozzájuk. Később ők is hívtak másokat, nem vallásos ismerőseik közül. Néhányan idővel érdeklődni kezdtek a kereszténység után.

Azt, hogy a közösség egész létével tanúságot tesz, és hogy felfigyelnek rá, erősen tapasztaltuk már röviddel egyházközségünk megszületése után.

A főváros akkoriban – 1989-ben, tehát még a kommunista rendszerben – egy, a lakótelepen kívül fekvő helyet jelölt ki nekünk, templomépítés céljaira. Mi tiltakoztunk ez ellen, s a telep közepén levő egyetlen nagy üres területet kértük. De a válasz az volt, hogy azt más célú beépítésre szánták, egyébként a köztudottan nem éppen vallásos lakosság is ellenezné, hogy oda építsük a templomot. Ez utóbbi érvet többször megismételték. – Erre mi aláírásgyűjtésbe fogtunk. Közösségünk tagjai elindultak lakásról lakásra egy ívvel, amelyen ez állt: “Kérem, hogy a Káposztásmegyer közepén levő területet ne építsék be, hanem ott kapjon helyet a templom és plébánia. Hogy ily módon az így könnyen elérhető legyen a gyermekek, öregek és mozgássérültek számára; valamint hogy betölthesse azt a szociálpolitikai szerepét (a családgondozás, a gyermek- és ifjúságnevelés, a karitatív tevékenység stb. terén) amelyre egy lakótelepnek égetően szüksége van. – Több ezer embert képviselő felnőttek aláírását gyűjtöttünk össze. A felkeresett lakosok 95 százaléka aláírta az ívet, köztük rendőrök és katonatisztek. Egyikük megkérdezte az aláírásgyűjtőt: “Tudja maga, kinek a lakásában van?” Tudom – válaszolta az, mert látta a fogason a tiszti sapkát. Az illető ezt mondta neki: Nagyon szép, amit maguk csinálnak! S aláírta az ívet. – Több nem hívő is jelentkezett segíteni az aláírásgyűjtésben… Minekutána az akkor már alakulóban levő új pártok összes helyi képviselői is aláírta és támogatta kérésünket, a főváros nekünk adta a kért telket, ahol ma templomunk és közösségi házunk épül.

Evangelizáció és személyes kapcsolatok

Egyházközségünk lassú növekedése során egyik nagy örömöt a megtérések jelentik. Fájdalmunk pedig, hogy több olyan személyről vagy családról is tudunk, akik egy bizonyos fellelkesülés után elmaradtak, vagy nem haladtak tovább a hit útján.

Plébániánk létrejöttének idején néha úgy látszott, hogy egy-egy nagyobb rendezvény, “akció” viszonylag hamar képes felkelteni nyitott fiatalok vagy felnőttek érdeklődését a hit, a vallás iránt. Sokan egyfajta kezdeti megérintettségig is eljutottak: tetszett nekik Jézus tanítása vagy a keresztény közösség. Ennek hatására máig jelentkezik egy-egy pillanatban a kísértés, hogy azt higgyük, csupán rendezvényekkel, fellelkesítéssel embereket toborozhatunk Isten Országába. E hamar fellelkesült emberek azonban gyakran hamar elmaradnak.

A hit és a megtérés, az elindulás és megtorpanás – a kegyelemnek, a szabad akaratnak vagy esetleg a keresztény közösség gyengeségének, olykor pedig szociológiai vagy pszichológiai körülményeknek titka. Az egyes eset mindig titok. Az azonban egyházközségünkben többek számára egyértelmű lett az elmúlt évek során, hogy a megtérésben, s még inkább a hitben való megmaradásban, döntő szerepe van a személyes kapcsolatoknak. Ahol ilyen krisztusi barátságra, szeretetre alapozó kapcsolatok kialakultak, ott számos “maradandó” megtérés tanúi voltunk. S akik elmaradtak, azok többnyire azok közül valók, akiknél ilyen nem alakult ki. (“Nélkülözhetetlenek a személyes kapcsolatok” – állítja az EN 46.)

Az ősegyházban a megtérőt, a keresőt rábízták valakire, a “kezesre”, hogy álljon mellette, segítse őt az evangéliumban való elmélyülés és az egyházba kapcsolódás útján. A kezes a szentségekre készülés során legalább 3 évig állt a katekumen mellett, s gyakran életre szóló kapcsolat született közöttük. Nálunk is voltak és vannak olyanok, akik megérezték e küldetés nagyságát, s mellé állnak egy vagy több “szimpatizánsnak” vagy megtérőnek. Mit jelent ez, hogy “mellé állni valakinek”? Egyesek esetében csak egy-egy jó szót, mosolyt, 2-3 hetente egy rövid látogatást, – és ezt esetleg hónapokon vagy éveken át. Másoknál (vagy egy bizonyos idő elmúltával, ha alkalmasnak látszik) meghívást egy “kevésbé vallásos” összejövetelünkre: egy kirándulásra, farsangra, majd esetleg egy “mozgalmasabb” liturgiára, később egy felnőtt hittanra vagy szentmisére. Lényeges, hogy a kereső-szimpatizáns tényleg azt érezze meg, hogy ő fontos valakinek, vele törődik valaki. Vagyis “kezesében” magának Istennek törődő szeretetét sejthesse meg.

Vannak egyházközségünknek benső tagjai, akikkel úgy kerültünk kapcsolatba, hogy – mivel a szentségkiszolgáltatás minimális feltételei is hiányoztak – el kellett halasztanunk az általuk kért szentséget, a házasságot vagy csecsemőkeresztelést. De mivel akadtak híveink közül olyanok, akik felkeresték, meghívták az illetőket, általuk végül is kapcsolatba kerültek az egyházközséggel, majd Istennel és az egyházzal. Mások esetében is – akik bármely alkalomból, pl. egy kiránduláson, rendezvényen vagy liturgián, találkoztak közösségünkkel – általában ugyancsak az volt a döntő, hogy sikerült-e élő kapcsolatba kerülniük valakivel.

Sok megtérőnk mondta el, hogy először abban a személyben fedezte fel a kereszténységnek vagy magának Krisztusnak “illatát”, akivel kapcsolatba került. És általa jutott el a közösséghez, ahol hite megerősödött.

Közösségünk további fejlődésének egyik legfontosabb kérdése – s bizonyára minden közösségé, plébániáé -, hogy miként növekszik azok száma, akik felelősséget éreznek kereső vagy felénk egy lépést tevő embertársaikért; akik testvéri-anyai szeretettel képesek – hosszú időn át is – melléjük állni.

Mint a közösség lelkipásztora, plasztikusan látok még egy fontos szempontot. Minél inkább hajlik valaki arra, hogy saját elképzelését valósítsa meg (bizony egoista hajlam mindnyájunkban van), annál gyakrabban érzi magát sebzettnek a közösségben – mert olykor nem az ő akarata teljesül. Az ember ilyen állapotban aligha tud valakit közelebb vinni az egyházhoz, hiszen maga sem érzi otthonosan magát egy egyházban, ahol az egyetértés ára olykor az elveszítés: és ebben Krisztus keresztjének mindennapos felvétele. – Aki viszont mindig próbál kész lenni arra, hogy elfogadja a közösség adta szükségszerű fájdalmakat, az felfedezi az egyház, a közösség százszoros kegyelmeit, és ebben a fényben él. Ez indítja őt embertársai felé, és ez teszi alkalmassá, hogy Krisztus békéjét közvetítse a keresők számára, amelyet látva azok elkezdik keresni az egyházi közösséget.

Mindennek alapja az evangélium

Eddig elsősorban arról a tapasztalatunkról próbáltam beszámolni, hogy a keresztény közösség az, amely evangelizál. Egyes tagjai pedig annyiban, amennyiben élő kapcsolatban állnak az egyházi közösséggel.
Az eddig elmondottak azonban néhol túl egyszerűnek tűnhetnek, mintegy az adottságok vagy a jó szervezés következményeinek. Valójában mindaz, amit megfogalmaztunk annyiban igaz, amennyiben hozzátesszük: mindannak ami szép történik körülöttünk, Isten a létrehozója, titka, háttere, gyökere.
Amikor mi papok (a mai közösség első csoportjának segítségével) nekiindultunk e mintegy 3o.ooo-es lakótelep emberileg áttekinthetetlennek tűnő dzsungeljének, feladatunk oly reménytelennek látszott, hogy csupán egyetlen dolog volt bizonyos előttünk: Hogy itt csak Isten, csak a Szentlélek tud csinálni valamit. ő pedig akkor tud működni köztünk, ha átadjuk neki életünket: elsőként mi papok; majd azok, akik a közösséghez tartoznak. Akkor ő maga lesz közöttünk, ahogy megígérte: Ahol ketten vagy hárman összejöttök az én nevemben, ott lesztek köztetek (Mt 18,2o) ,
Indulási elhatározásunk tehát az volt, hogy első helyet akarunk biztosítani életünkben és lelkipásztorkodásunkban Jézusnak és az evangéliumnak. Ez az elhatározás néhány területen konkrét lépésekre hívott bennünket.

Az evangélium a papok életében

Ha az a legfontosabb, hogy Istennek első helyet adjunk, akkor ez először is a mi papi életünkre vonatkozott. – Krisztusi közösséget szeretnénk teremteni? – kérdeztük magunktól mi ketten papok. Arra szeretnénk meghívni híveinket, a családokat és az egész közösséget, hogy a szeretet, a megbocsátás uralkodjon mindig közöttük, hogy Jézus éljen közöttük (Mt 18,2o), hogy maga Jézus evangelizálhasson közöttünk? – Akkor elsőnek nekünk kell testvéri közösségben élnünk. Először nekünk kell minden nap újat kezdeni egymás elfogadásában, az egymás iránti szeretetben. – Nekünk papoknak talán a legnagyobb iskolánk és olvasztókemencénk ennek a köztünk levő kapcsolatnak folytonos megújítása volt. Előfordult nem egyszer, hogy a munka, a növekvő feladatok magukkal sodortak minket; hogy nehéz volt lemondani véleményünkről a másik kedvéért.- Feszültségek támadtak köztünk. Egyszerre úgy éreztük, hogy minden elbizonytalanodott. Ilyenkor újra döntenünk kellett Isten mellett és a köztünk levő szeretet elsősége mellett. És újra megjelent köztünk a béke, a fény…

Azt láttuk, hogy a lelkipásztori munkabeosztásunkban is teljes elsőséget kell biztosítanunk az evangéliumi életre nevelésnek. Első feladatunknak tűztük ki tehát, a közösség tagjainak lelki elmélyítését, és legtöbb időnket ennek szenteltük: A lelki előrehaladást szolgáló összejöveteleknek (felnőtt és ifjúsági hittanoknak), lelki napoknak, évente többszöri lelkigyakorlatoknak, a lelkivezetésnek és lelki beszélgetéseknek, az ezzel kapcsolatos gyóntatásnak.

Megbízást kaptunk, hogy építsünk templomot, plébániát. De azon túl, hogy se pénzünk nem volt, se alkalmas terület nem állt rendelkezésünkre, úgy éreztük, hogy felesleges a kőtemplom építésén erőlködnünk, amíg nem kezd épülni a lelkek temploma. Ha majd az épül, Isten bizonyosan fog segíteni a kőtemplom felépítésében is. (Egyébként mire való volna a templom?)

Az evangélium a közösség életében

Közösségépítő munkánkban folytonosan igazolva láttuk, hogy csak a radikálisan evangéliumra alapozott élet hozhat létre és tarthat életben egy keresztény közösséget.

Amikor egy közösség tagjai egymásra találnak, első időben hasonló élményük van, mint a szerelmeseknek. Ilyenkor a közösség problémamentesnek, gyönyörűnek tűnik. A mi plébániánk születésének első két évében ilyen volt a legtöbbek hangulata. De az idő múltával a csoport tagjai egyszer csak felfedezik egymás hibáit; nincs már meg az újdonság varázsa sem, ami eddig mindent fényessé, izgalmassá tett. Megjelennek a véleménykülönbségek, a féltékenységek és kritikák.

Nálunk is sok területen jelentkezni kezdtek a feszültségek Egyesek azt kezdték érezni, hogy vannak “bennfentesek”, pl. a csoportvezetők, akik többször találkoznak a lelkipásztorokkal, – míg ők kimaradnak valamiből. Ebből születtek féltékenységek és fájdalmak. Csak az evangéliummal való szembesülés döbbenthette – és döbbentheti mindenkor – rá őket és mindnyájunkat, hogy nem az a fontos, ki csoportvezető, ki milyen helyet foglal el a Testben; hanem egy a fontos, hogy mindnyájan, ott ahol vagyunk, Krisztust hordozzuk, s Öt adjuk környezetünknek. És csak ugyanez az evangélium vezethette rá a “régebbieket” és “bennfenteseket”, hogy folyton megújuló krisztusi magatartással forduljanak a joggal vagy jogtalanul érzékenykedők felé, s törekedjenek újra és újra helyreállítani a közösség esetleg megbillent egységét.

Ilyen feszült helyzetekben a közösséget, s annak evangelizáló erejét, nem tudja már fenntartani csupán valamiféle módszer, vagy egy-egy vezető személyes vonzereje. Ami itt továbbvezethet, az egyedül a hívők személyes kapcsolata az evangéliummal és a keresztre feszített és feltámadott Krisztussal. Szent Pál sem tudott ilyen helyzetekben mást tenni, mint hogy Krisztusra mutatott: “Fogadjátok el egymást, ahogy Krisztus is elfogadott titeket” (Rom 15,6).

Igen, Pálnak is minden levelében intenie kellett: “ne szakadjatok pártokra”, “viseljétek el egymást”, “legyetek egyetértők”, “ne tartsa magát egyikőtök sem különbnek a másiknál” (1 Kor 1,1o; Rom 15,6; Fil 2,2-3) stb.. Számunkra, lelkipásztorok számára is a legnagyobb, s konkrétan is egyik legtöbb időt és odafigyelést igénylő feladat volt, hogy újra és újra meghívjuk a közösséget és az egyéneket egymás kölcsönös elfogadására, a megbocsátásra, egymás terheinek hordozására.

Amilyen mértékben az egymás közt uralkodó szeretet és a közösség (és az egyház) egysége lassan sokak ideáljává vált, olyan mértékben szembesültek a közösség tagjai egyre határozottabban az evangélium ide vonatkozó radikális követelményeivel. Ezek közül egyik első az ellenség (jelen esetben inkább így kell megfogalmazni: az éppen ellenszenves ember) szeretete; a hetvenszer hétszeri megbocsátás, a szeretetben az első lépés megtételének követelménye stb. Ahogyan a közösség tagjai egyre többen (vagy újra és újra) megtették ezeket a lépéseket, úgy hatolt be Isten fénye, öröme a közösség életébe (vö. Jn 14,21).

– A közösség növekedése során folyton igazolva láttuk, hogy az evangéliumra alapozott élet, s a mindennapos újrakezdés a feltétele a közösség kialakulásának. Vagy így is fogalmazhatjuk: ha első helyre tesszük az evangélium szerinti életre törekvést – ez létrehozza a közösséget.

Az evangélium az egyesek életében

Jézus szemléletnek először diadalra kellett jutni sokak lelkében ahhoz, hogy legalább elméletben elfogadják az evangélium és a keresztény közösség egyik alapelvét, hogy Krisztust kell szeretnünk és szolgálnunk minden emberben (Mt 25,4o). Ennek megértése sem ment mindig könnyen, nemhogy gyakorlása. Voltak, akiknek alig tűnt elfogadhatónak, hogy egy ateistát, egy volt harcos kommunistát, egy egyház ellen lázító másik párt tagját is szeretni lehet Krisztus szeretetével. (Még ha bizonyos elveitől el is kell határolnunk magunkat.)

De a krisztusi szemlélet erősödésének köszönhető, hogy ma barátságban tudunk élni nem-hívőkkel, más pártállásúakkal vagy vallásúakkal. És nem egy ilyen más világnézetű ember lett – éppen szeretetünk hatására – katolikussá. Ugyanennek a magatartásnak gyümölcse, hogy több mint 2o felnőtt tagja van közösségünknek, akik korábban valamelyik szektának voltak tagjai. Egyikük így fogalmazott: “Azért csatlakoztam közösségetekhez, mert próbáltok mindenkit szeretni, senkiről rosszat nem mondani – a szektákról sem. Az evangélium valóban erre hív bennünket. Abban a szektában, ahová én jártam, folyton szidták pl. a katolikusokat.”


Az evangélium családjaink életében

Végül az evangélium volt az, amely behatolt családjaink életébe, s a megújulás útjára vezetett több családot.

Amikor lelkigyakorlataink lehetséges témáiról beszélgettünk közösségünk tagjaival, többen megfogalmazták: Ha az evangéliumot sugározó közösség szeretnénk lenni, először azzal kell foglalkoznunk, hogyan újul meg saját családunk élete. Lelkigyakorlataink visszatérő témája lett: a házastársak kapcsolata, a szülők és a gyermekek kapcsolata; beszélgetés- játék-, imádság a családban stb. Sok családról tudok, ahol új kapcsolatok születtek a házastársak között; ahol a gyermekek serdülőkorba lépése óta évek után újra leültek, hogy közösen beszélgessenek magukról, közös ügyeikről; hogy közösen imádkozzanak, együtt játsszanak. Erre a lépésre – sok esetben tudom – nem csupán közösségi fellelkesülés adott indítást, hanem az evangéliummal való szembesülés. A családban is úgy születhetett meg egy új kapcsolat, ha legalább egyik házastárs vagy családtag elhitte, hogy – esetleg évek óta tartó elkedvetlenítő tapasztalatok után – neki egyedül el kell kezdenie megbocsátani, újrakezdeni, vagy csupán a szívét feltárni, beszélgetni, közös imát kezdeményezni.

Hogyan evangelizáljunk egy lakótelepen? Ez volt kiinduló kérdésünk. Néhány évünk tapasztalata azt mondja: igaz, amit erről a szentírásból megsejtettünk; igaz, amit az egyházi útmutatások mondanak. Az evangelizáció leghatékonyabb útja, ha először is az evangéliumi életre törekszünk, és e felé segítjük a ránk bízottakat, (majd) ez által közreműködünk a krisztusi közösség kialakításában. A Jézussal élő közösség a leghatékonyabb evangelizátor a világban.

EVANGELIZÁCIÓ ÉS GYERMEKHITTAN

Hol helyezkedik el e folyamatban a gyermekhittan? Sok plébánián a legfontosabb, legtöbb időt igénylő tevékenység a gyermekek hitoktatása. Ez a fontos feladat belekapcsolódik a fenti gondolatmenetbe? Vajon lehetnek a gyermek-hitoktatásnak is ugyanezek az alapszabályai és céljai: mármint az Istennel való életre és a keresztény közösségbe való elvezetés? És miként valósítható meg ez? (A C.Tr. vagy az EN is ezeket tűzik a hitoktatás céljának. Vö C.Tr.2o,24,47; EN 36,76-77)

A káposztásmegyeri lakótelep vallásgyakorlati arányszámai – mint láttuk – rendkívülien alacsonyak (hasonlóan általában a lakótelepekéhez). Az alacsony vallásossági mutatókat magyarázza az is, hogy itt kevés idős ember él, sok a fiatal család, ez a korosztály pedig, a kommunizmus alatt városhelyen, alig részesült vallásos nevelésben. A képhez tartozik az is, hogy lakótelepünkön sok a BM és HM lakás, a katonáknak és rendőröknek pedig a kommunizmus alatt kötelező volt párttagnak, vallástalannak lenniük.

Plébániánk augusztusban való létrejötte után szeptemberben a lakótelep 4-5ooo általános iskolásából mindössze 13o-at írattak be hittanra. Pedig minden iskolában színes nagy plakátokat tettünk ki, és jelentkezési lapokat is osztottak minden osztályban. (A 13o-as szám év végére felnőtt 3oo-ra, de ez is kicsiny arány.)

Legnagyobb gondunk azonban nem is a létszám volt, hanem ugyanaz, ami a legtöbb plébánián: hogy a gyermekek nagy része mögött nem volt szülői háttér. Ennek minden hitoktató ismeri a következményeit: a gyermekek alig, vagy legfeljebb alkalmanként jártak misére. Új lakótelepeken külön gond, hogy a családok nagy része hétvégére elutazik a nagyszülőkhöz vagy kikapcsolódni, mert a telepen gyökértelen. Így a gyermeknek lehetősége sincs, hogy saját közösségébe eljusson misére, idegen környezetben pedig még kevéssé lehet elvárni, hogy egymaga elmenjen; ha egyáltalán szülei lehetővé tennék ezt. Több esetben történt, hogy egy-egy szülő azzal büntette gyermekét – aki többnyire szerette a hittant – hogy (tanulási problémák vagy növekvő számú különórák esetén) egy-egy órára vagy véglegesen eltiltotta őt a hittantól. Végül 2-3 év távlatában nálunk is nyilvánvalóvá lett, amit legalábbis 4o év óta többnyire országszerte tapasztalunk, hogy azok a 6-12 éves gyermekek, akik mögött nem áll legalább az egyik szülő hite és vallásgyakorlata, előbb-utóbb 8o-9o százalékban felhagynak a vallásgyakorlattal, bármilyen lelkesnek bizonyultak is egy-egy időszakban.

Sok ismert “módszerrel” igyekeztünk megoldani e problémát: Pl. hittanbeíratáskor minden szülővel elbeszélgettünk a szülői példa fontosságáról… Szülői értekezleteket tartottunk, ahol ismételten visszatértünk a szülők vallásgyakorlatának fontosságára. Ezek hatására azonban csupán néhányan tettek egy lépést előre, a többség nem.

A kérdés változatlanul feszített bennünket: Hogyan lesz hitoktatásunk ilyen körülmények között ténylegesen evangelizáció? Miként vezet el a szentségi életre, a keresztény közösségbe, a tanúságtevő magatartásra? – S ha a gyermekek vallási nevelésének feltétele a szülő, hogyan tudjuk a szülőkkel tudatosítani ezt a felismerést?

Ausztriában és a német nyelvterületen többfelé évtizedek óta gyakorlat, hogy az elsőáldozásra készülő gyermekeket 6-8 fős csoportokba osztják, s minden csoportot rábíznak egy-egy vallásos családanyára vagy házaspárra, hogy ők is folyamatosan foglalkozzanak velük. Ez a példa indított minket is egy hasonló kezdeményezésre, amelyet 3 éve folytatunk, s eredményesnek találunk.

A gyermekhittan és a szülők

A szülőkkel való beszélgetés során volt egy – tulajdonképpen hitoktatók számára nem meglepő, de minket mégis komoly elgondolkodásra hívó – megfigyelésünk: Sokan közülük, bár személyesen vallásoktatásban nem részesültek, nem voltak elsőáldozók, esetleg házasságuk is rendezetlen volt, mégis őszinte érdeklődést és vágyat tanúsítottak a vallásos élet után…

Amikor az ilyeneket meghívtuk a számukra tartott felnőtt hittanra, csak töredékük jött el. Sokan viszont azt mondták, hogy felnőtt fejjel szégyellnek hittant tanulni.

Ez a megfigyelés és az osztrák példa indított minket arra, hogy próbáljuk egy “lökéssel” segíteni a bizonytalankodó szülőket a vallással-egyházzal való találkozás felé. S mivel az elsőáldozás annyira a szívén fekszik sok szülőnek, ez az alkalom látszott a legmegfelelőbbnek a szülőkkel való komolyabb kapcsolat felvételére.

Lelkipásztori kísérletünk tehát így alakul 3 év óta:

Három évvel ezelőtt azt mondtuk a szülőknek: Csak azt a gyermeket engedjük kis korában elsőáldozáshoz, akinek legalább egyik szülője jár templomba, és részt vállal gyermeke vallásos nevelésében. – Megjegyzem ez a magatartásunk megfelel a X.Pius által kiadott híres Quam Singulari előírásának is: mert aszerint is csak azokat a kisgyermekeket lehet elsőáldozáshoz vezetni, akiknek további családi-vallásos nevelése biztosítva van. (DS 353o-3535) S megfelel a Kódex előírásának is, amely szerint “elsősorban a szülőknek… (továbbá a plébánosnak) feladata gondoskodni arról, hogy az eszük használatára eljutott gyermekek kellő előkészítést kapjanak és – szentségi gyónás után – mielőbb táplálkozzanak az isteni eledellel.” (914. kánon)

A szülők nagyobb része megértéssel fogadta ezt a “feltételt”. A gyümölcs: hogy ebben az évben sok gyermek szüleinek házasságát is sikerült rendezni, s többen járultak elsőáldozáshoz. Ezt látva a közvetkező évben újabb lépést tettünk: Felajánlottuk a szülőknek, hogy minden második hittant csak velük tartjuk. Vagyis ebben az évben a gyermekekkel csak minden második órát tartottuk, minden második órán pedig a szülőkkel jöttünk össze. Eredeti tervünk az volt, hogy rendesen haladunk az elsőáldozó anyaggal, s így minden második óra anyagát a szülők fogják – miután velük közösen megbeszéltük – átadni gyermekeiknek. (Ez az eljárás az osztrák gyakorlathoz közelített volna.) Útközben azonban láttuk, hogy a szülőkkel elsősorban a hit alapvető kérdéseiről kell beszélgetnünk: Istenről, Jézusról, imádságról, egyházról, szentségekről; – s elsőáldozó gyermekük keresztény nevelésének, illetve a keresztény családi légkör kialakításának kérdéseiről: a családi imáról, misére járásról, a konkrét felebaráti szeretetről, az egyházi év megfelelő időszakainak családban való megünnepléséről stb.

Nálunk mindössze évi 2o-3o körül van jelenleg a gyermek-elsőáldozások száma. Első évben 2 szülőről tudunk, aki a jelzett feltételek miatt elvitte gyermekét a szomszéd plébániára. A szülők nagy többsége viszont megszerette ezeket a beszélgetéseket, annyira, hogy az elsőáldozás után is kérte azok folytatását. (Bár már nem kétheti, hanem havi találkozást beszéltek meg a hitoktatóval.)

Ez az eredmény arra sarkallt minket – mármint a 12 hitoktatót és a 2 lelkipásztort -,hogy a következő évben ne csak az új elsőáldozásra készülőknek vezessük be ezt a gyakorlatot, hanem próbáljuk meg minden hittancsoportnál.

Így tavaly az elsőáldozásra készülők szülei minden második héten találkoztak hitoktatójukkal (s ezen gyakran ott volt egyik lelkipásztor is), a többi hittancsoportba járók szüleit pedig havi egy-egy beszélgetésre hívták meg a hitoktatók. Az eredmény ismét a vártnál jobb volt. Természetesen láthatóan sok függött attól, hogy a hitoktató mennyire tudta megtalálni a hangot a szülőkkel…De több hittancsoportban a szülők fele-kétharmada rendszeresen eljárt e találkozásokra-beszélgetésekre. – Igaz, hogy többségben az anyák jártak el e találkozásokra, de volt azért nem egy apuka is, és előfordult, hogy a szülők felváltva vagy olykor együtt jöttek. Néhány csoportnál az összejövetelek nagyon mély személyes beszélgetésekké alakultak a hitoktatók vezetésével, s a családiasság kedvéért hol egyik, hol másik családnál jöttek össze. Úgy tűnik néhány csoport igazi közösséggé kezd alakulni.

Misére járás és bekapcsolódás a közösségbe

Fontos kérdésünk volt, hogy ezek a hittel, egyházzal most ismerkedő szülők hogyan találnak helyet a keresztény közösségben. Láttuk, hogy akik vallásgyakorlati múlttal nem rendelkeznek, nagyon nehezen jönnek el misére. Sokan elmondták, hogy félnek oda jönni, mert nem tudják, hogyan kell ott viselkedni, idegennek érzik magukat.

Viszont e szülők is szívesen eljöttek a hittanos gyermekek számára tartott rendezvényeinkre. Így aztán a mikulási vagy karácsonyi gyermek ünnep, egy álarcos farsang vagy kirándulás alkalmat adott, hogy ezekkel a távolabb álló szülőkkel spontán beszélgetésekbe elegyedjenek egyházközségünk gyakorló tagjai vagy a lelkipásztorok. Nem egy közülük mesélte el később, hogy egy ilyen találkozás után, egy-egy kialakult kapcsolat segítségével már könnyebben, bátrabban jött el misére…

Ily módon többen elindultak a vallási élet elmélyülésének, a templomba járásnak vagy szentségi életük rendezésének útján.

A tavalyi év végén hitoktatóink egyöntetű véleménye és elhatározása volt, hogy ezt a gyakorlatot kell tovább folytatnunk: Azaz a hitoktatás és a hitoktatók első célja a szülők elérése.

Konkrét példák szembeötlően tanúsították, hogy ahol a szülővel megerősödött kapcsolatunk, ott a gyermekek vallási helyzete is stabilizálódott. Csupán azt említem, hogy a tavalyelőtti 23 elsőáldozóból két év múltával egy maradt el, a többiek rendszeresen járnak hittanra, szentmisére; a tavalyiak közül – októberben tartjuk az elsőáldozást – egy év után még mindenki megmaradt.

Természetesen útkeresésünkben nagy örömöt jelentett – azon túl, hogy működni látszik -, hogy több lelkipásztorról szereztünk tudomást, akik hallva e kísérletünket, maguk is nekifogtak, hogy hasonló módon foglalkozzanak az elsőáldozók szüleivel. És általában hasonlóan pozitív eredményekről számoltak be.


Az evangelizáció és a hitoktatás

Ami a hitoktatást és az evangelizáció kapcsolatát illeti, 4 év együtt gondolkodása, imádsága és lelkipásztorkodása arra világított rá – hitoktatóknak és nekünk lelkipásztoroknak is -, hogy sokszor van bennünk egy tudathasadás, ami hitoktatásunkat és egyéb lelkipásztori céljaink kapcsolatát illeti. Hogy olykor megelégszünk csupán egyfajta keresztény ismeretanyag közlésével, és tudomásul vesszük, hogy hitoktatásunk nem vezeti el a gyermeket (vagy felnőttet) a Krisztussal és az egyházzal való élő és tartós közösségre.

Kérdésünk tehát ez volt: Hogyan válik hitoktatásunk az evangelizáció szerves részévé?

Azt láttuk, hogy evangelizációnk elsődleges feladata a hivő közösséget elmélyítése a krisztusi életben, hogy így majd a hivők lehessenek – egyenként és közösségükben – evangelizálók, Krisztust sugárzók. (Ilyen értelmű evangelizációról beszél a zsinat, s az azt követő egyházi dokumentumok, pl. az Evangelii Nuntiandi, a Catechesi Tradendae vagy a Christifideles Laici).

És hitoktatásunk is akkor éri el célját, ha elvezet a Krisztussal való életre, a keresztény közösségbe, a keresztény tanúságtételre. S ha az általános iskolás gyermekek evangelizálása akkor válik hatékonnyá, ha szüleiket is evangelizáljuk, akkor erre kell fektetnünk a fő hangsúlyt.

Nincs mód e rövid beszámolóban kitérni a “hitoktatás”, illetve hitre nevelés egyéb formáira, a felnőtt és ifjúsági hittanra, a csoportvezetők és munkatársak képzésére stb. s ezek hogyanjára. De mindaz, amit a közösség kialakításáról elmondani próbáltam, talán utalt arra is, hogy a hitoktatás, illetve a lelkipásztorkodás legfontosabb feladatának mi is a felnőttek hitben való elmélyítését tartjuk – amint ezt az egyház újabb nyilatkozatai ugyancsak aláhúzzák (vö. Püspökökhöz 14; Kateketikai Direktorium 92-95; C.Tr.43). A hitoktatást pedig szeretnénk nemcsak ismeretközlésként értelmezni, hanem egy folyamatként, amelynek célja, hogy elvezessen – amint a Catechesi Tradendae mondja – a Krisztussal egyesülő életre és a krisztusi közösségbe (Vö. C.Tr.2o,24,47; EN 44; Püspökökhöz 14).

BEFEJEZÉSÜL

Az egyház újabb dokumentumai ismételten arról beszélnek, hogy leghatékonyabban evangelizálni az evangéliumból élő közösség tud (vö. EN. Chr.L stb.) A mi hitünk és tapasztalatunk is ez. A közösség az, ami a káposztásmegyeri lakótelepen is evangelizál, s megtéréseket indít el. A közösség pedig olyan mértékben tud Isten eszköze lenni, amilyen mértékben tagjai átadják életüket az evangéliumnak, Krisztusnak. Lényegileg erről szerettem volna beszámolni.

De ahogy újra elolvastam ezt a beszámolót zavarba jöttem, vajon nem tűnik e mindez túl szépnek, s majdnem ijesztően leegyszerűsítettnek. Hiszen miközben plébániánkon megfoghatóan érzékeljük Isten működését, egyidejűleg alapvető élményünk a gyengeségünk, amellyel nap mint nap kikerülhetetlenül szembetalálkozunk.

Találkozunk vele, mint egyének: Minél jobban érzi valaki a küldetést, s dolgozik a közösségért, annál jobban érzi saját korlátait, elégtelenségét. Találkozunk vele, mint közösség: mert újra és újra felbukkannak a pártoskodások, szakadások, félreértések, sértődések: s ennek eredménye, hogy egy-egy ember elmarad.

Találkozik vele a lelkipásztor, akire – ma is mint 5 éve – ránehezedik a fizikai és lelki elégtelenség súlya, s az időbeni elégtelenségé (hisz nem egyszer szemrehányásként is hallja – “nincs időd ránk”). – S talán ő érzi leginkább a lakótelepi lelkipásztorkodás bizonytalanságát: Amíg egy hagyományos,? bejáratott? plébánián vannak kialakult normák szokások, itt minden nap mindent újra kell kezdeni, és hosszú időre van szükség ahhoz hogy emberek, akik fellobbantak a hit és a közösség első szerelmében, beérjenek Krisztusban. A bizonytalanság és gyengeség minden nap tudatosítja, hogy “mikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős”, hogy Isten hűséges, s hogy az őt szeretőknek minden javukra válik. S amíg ezt nem felejtjük, addig biztosak lehetőnk, hogy ő velünk marad

Történetünk hátterében tehát az a hit van, hogy Isten nagyobb, mint a mi gyengeségünk, mint képtelenségünk. S ő tud gyengeségünkben is csodákat tenni. Ez miden nap új hitet, új odaadást, új újrakezdést kíván. De amint az ősegyház közösségei is tudtak, minden gyarlóságuk ellenére is újrakezdeni, s így a Feltámadott tanúi lenni, úgy bizonyos, hogy Krisztus ma is működni akar azokban a közösségekben, amelyek – minden botlásuk és gyengeségük ellenére – folyton újra átadják magukat neki.

Azokhoz az olvasókhoz is hadd szóljak egy szót, akik érzik is a jelzett titkok nagyságát, de egészen más plébániai körülmények között élnek. Egy nagyvárosi új lakótelep evangelizációs tapasztalatáról számoltam be. Nem volt módom, s nem volt feladatom itt elemezni, hogy e lelkipásztori tapasztalat mennyiben és hol követhető. Bizonyosan vannak a lelkipásztorkodásnak és evangelizációnak alapvető irányvonalai, amelyeket a Szentírás vagy az újabb egyházi megnyilatkozások megfogalmaznak, s amelyeket tőlünk telhetően mindnyájunknak át kell gondolnunk, s követnünk kell. Az is bizonyos, hogy ha egyik oldalról sokat tanulhatunk egymástól, másrészt lelkipásztori munkánkat nagy mértékben befolyásolják egyéniségünk és körülményeink.

Beszámolómat írva arra kértem a Szentlelket, hogy azokat, akiknek felhasználhatóak tapasztalataink, hívja meg Ö, ezek felhasználására. Azokban pedig, akik más körülmények között dolgoznak, s bizonyos kérdésekben másként kell eljárniuk, kapjanak indítást arra, hogy a maguk körülményei között keressék, illetve találják meg, hogy nekik mit kell tenniük. Hiszen legfőképpen arról szerettem volna beszámolni, hogy egyházközségünkben, egy adott, s bizonyos szempontból sajátságos lelkipásztori környezetben mi hogyan próbáljuk élni azt, amire az Evangelii Nuntiandi meghív: vagyis “újra átgondolni módszereinket”, s “uj eszközöket keresni”, hogy így az evangélium üzenete eljuthasson a környezetünkben élő emberekhez (EN 3).

Végezetül van valami, ami bizonyosan összeköt mindenkit, aki az evangelizáción dolgozik. Mert van egy alapvetően közös pontja minden evangelizációnak. S ez Krisztus megváltó keresztje. A Keresztrefeszítettbe vetett hit a végső gyökér. ő ad értelmet és reményt a reménytelen helyzetekben és sötétségekben; amikor úgy látszik, hogy hiábavaló minden erőfeszítés, hogy mindenkiben csalódnunk kell vagy minden összeomlott. Ha hiszünk Krisztus keresztjében, s annak erejében elindulunk a teljes sötétségben is, akkor egyszer csak észrevesszük, hogy már el is múlt körülöttünk a sötétség, eloszlott a köd, s újra a feltámadás fényében ragyog a világ.

Ez a hit volt mindannak a gyökere is, amiről beszámoltam. Csak ez a hit adott erőt sok elbizonytalanodásban s teljes sötétségekben. S ez a hit adjon erőt minden evangelizátornak, hogy a maga körülményei között megtalálja az evangelizáció útját.


Képajánló

Miserend

  • vasárnapi mise: 9:00 és 18:00
  • szombati mise: 8:00
  • hétköznapi mise: 19:15

Elérhetőségek

  • A templom címe: 1048 Budapest, Nádasdy Kálmán u. 2-4.
  • Telefon/fax száma: 06 (1) 230-2687
  • Iroda nyitvatartás: hétfőn, szerdán, pénteken 10:00 – 12:00 és 17:00 – 19:00 óráig