Kedves, Béla atya, egy éve vagy köztünk, hogy érzed magad Káposztásmegyeren? Azt mondhatom, hogy megszoktam Káposztásmegyert, sőt jól érzem magam itt és elég gyorsan eltelt ez a több mint egy év. Sok új emberrel ismerkedtem meg és köszönöm a vendégszereteteteket, a sok vasárnapi ebédet és egyéb közösségi alkalmakat, amit velem megosztottatok. Egy egyszerű példával szeretném ezt kifejezni. Idén a nyári táborok és lelkigyakorlatok egészen mások voltak. Tavaly éppen csak belecsöppentem ezekbe, most viszont úgy érzem teljesen tudatosan vettem részt ezeken. Alakult a közösséggel való kapcsolatom, kölcsönösen jobban ismerjük egymást. Lehet, hogy csak nekem ilyen fontos szempont a kultúra, de jó volt a könyvtárban is együtt lenni.
Hogyan vezetett téged az Isten ebben az évben? (Kaptál-e konkrét jeleket?) Az egyik markáns jel maga az áthelyezésem volt. Természetesen erre én is igent mondtam, de az ötlet egészen biztosan nem tőlem jött. Isten mindazzal vezetett (és nem csak engem) ami ebben az időben velünk történt. Viszonylag váratlanul jött édesanyám betegsége és halála, és több más haláleset is a közösségből: ezek mindig meghívások életünk átgondolására. Örültem a viszonylag sok keresztelőnek, különösen, amikor a vasárnapi Szentmise keretében a közösség részvételével került sor erre. Egyfajta születés volt a káposztásmegyeri neokatekumenális közösség létrejötte is a két katekézis után. Nekem személyesen sokat jelentett az a két esküvő, melyekre – nyugodtan fogalmazhatok így – közösen készültünk a jegyesoktatások során. Meghatározó esemény volt a bérmálkozás (nov. 23.) és az elsőáldozás (ápr. 19.), melyekhez úgy érzem sikeresen kapcsolódtak a bűnbánati liturgiák és az egyéb gyónási alkalmak. A közelgő Irgalmasság Éve meghirdetésével Szentatyánk kiemeli Isten végtelen irgalmát, melyet megerősítenek a saját gyónásaim és a gyóntatás. Számomra jól sikerült a június végi zarándoklat és a már említett egri lelkigyakorlat. Persze nekem is vannak hibáim és mulasztásaim, sokszor talán túl könnyen ígérek valamit és aztán mégis elmarad. Mindezekért bocsánatot kérek tőletek. Ferenc pápa mindig kéri a hívek imáját.
Elkezdődött az új tanév, hogyan látod, hogyan tudnánk előre menni a hit útján? Ha egy szóval kellene válaszolnom, azt mondanám: bátran. Menjünk bátran, az Istenbe vetett bizalommal a hit útján. Ezt jövőre talán konkrétan is megtehetjük egy római zarándoklat keretében. Erre egy friss példát hoznék a gyerekek megkérdezésével a múlt vasárnap reggeli (Veni Sancte) Misében. Kocsis Andrea vetette fel a gyerekeknek szóló külön szentbeszéd ötletét, az én személyes tapasztalatom viszont inkább a párbeszéd volt. Számomra is jó volt tapasztalni a gyerekek érdeklődését és válaszaik gazdagságát. Ráadásul ezzel a módszerrel úgy érzem a magabiztos felnőtteket is meg lehet mozgatni. A felnőtt lelkigyakorlaton kaptam az ihletet, hogy átírva még hatékonyabbá tegyem Jézus szavait. Gyakran egyáltalán nem figyelünk az Úrra, csak úgy élünk, mint a zombik, de Jézus ennek ellenére számít ránk. Péter lassan-lassan felfogta ezt és megtért. Jézus szavai személyesen nekünk szólnak. “Simon Péter megkérdezte: Uram hová mégy? Ahova én megyek, felelte Jézus, oda most nem jöhetsz velem, de később majd követni fogsz. Péter fogadkozott: Miért nem mehetek most veled? Életemet adom érted. Jézus így válaszolt: Életedet adod értem? ‘Zombi, zombi’ mondom neked: Mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” (Jn 13,36-38)
