Plébánosunk:
Kosinsky Béla, kosinskybela@gmail.com
Plébániánk főállású munkatársai:
Dóczyné Nagy Veronika, Vera – irodavezető
Karitász vezetője:
Dyekiss Marika (karitász)
Lakótelepünk iskoláiban a hitoktatástért felelős:
Czigány Ildikó, Farkasné Pataky Katalin
Interjú Béla atyával: Jellé kell válnunk
(2014.augusztus)
Kedves Béla atya, mi az, amit fontosnak tartasz megosztani az életedről?
Először is fontosnak tartom a közösséget, ahová tartozom, mert ez segített a hivatásomban és a hitemben, hisz pontosan ez a lényege a Neokatekumenális Útnak, hogy felnőttségre vezessen a hitben, segít megérteni, mit is jelent a keresztség. Megtanultam, hogy ez elsősorban ajándék, nem valami teljesítmény. És mivel egy útról van szó, ez egy életen át tartó folyamat, amely a halálunkkal fejeződik be.
Ezen kívül fontos a családom is, mert befolyásol, hogy mit hozok magammal.
És mit hozol magaddal?
Nagyobb családból származom, négyen vagyunk testvérek, ill. szüleimnek is 5-5 testvére van, így több mint 30 unokatestvérem van. Pap is van a családban, nagybátyám, édesanyám öccse. Ezek mind meghatározzák a személyiségemet. Ezen kívül a válás fájdalmát is hozom magammal, hiszen miután felnőttünk, a szüleim elváltak, ill. apám elhagyta anyámat. Azt szoktam mondani, hogy a házasság lehetetlen az Isten nélkül, pusztán emberi erővel nem lehet fenntartani, ugyanakkor az Isten a biztosíték, hogy mindig lehet megújulni és nincs lehetetlen helyzet. A válás valósága így nehézség és tanúságtétel is így egyben számomra.
Mesélnél arról, hogyan hallottad meg a hívó Hangot?
Inkább csak utólag látom, hogyan is vezetett az Isten a hivatásomhoz. A piaristáknál, ahova jártam, volt egy korai élményem. Egy lelkigyakorlaton vettünk részt, s egyszerűen egy bizonyosságot kaptam, hogy az Isten van és Ő jó. Később, amikor már egyetemista voltam, és sokat jártunk szórakozni, rám tört az üresség érzése. Egyik este, amikor jöttem haza már félig részegen, különös erővel éreztem meg, hogy bár én lenézem magam, az Isten mégis szeret engem. Ez egyfajta bátorítás volt a papság felé, bár én a szemináriumba is úgy léptem be, hogy nem voltam benne biztos, hogy ez az utam. Ott kaptam meg a megerősítést, hogy a saját gyengeségeim és bűneim nem választanak el az Istentől, hanem menjek bátran az úton, mert az Ő Szeretete mindennél nagyobb.
Luganóban jártál szemináriumba, amely a Neokatekumenális Úthoz kötődik. Mit jelent ez?
Ez egyházmegyei és missziós szeminárium, tehát a Neokatekumenális Útnak nincsenek külön papjai, hanem én luganói egyházmegyés lettem volna, ha ott szentelnek. Végül hazajöttem 2006-ban a Központi Szemináriumba és 2008-ban szenteltek pappá. Tehát a lelkiség adja a hivatásokat, de egyházmegyei szolgálatra szentelnek fel minket. Ugyanakkor nagyon erős a missziós készség, ezt erősíti a nemzetközi összetétel is és arra készítenek fel, hogy bárhova hajlandók legyünk elmenni, ahova a püspök hív, hiszen a papi hivatásunk az egész világra szól. A szemináriumban úgy éltünk kicsit, mint a szerzetesek, az ima volt a biztos pont, mindig kettesével jártunk, ill. nem volt pénzünk, a rektortól kértünk, ha valamire szükségünk volt. Ott is csatlakoztunk a helyi közösséghez liturgiára, ill. vasárnaponként mindig családoknál ebédeltünk. Ismertük egymás életét, a gyengeségeket is, és ez mind növelte a köztünk lévő összetartást, egységet.
Mit jelent most plébánosként 2014-ben, hogy a Neokatekumenális közösséghez tartozol?
Én a törökőri Kis Szent Teréz plébánián a 2. közösséghez tartozom 20 éve, hozzájuk csatlakoztam még a szeminárium előtt. Gyakorlati szempontból azt jelenti, hogy minden szerdán van egy közös igeliturgiánk, és egy közös szentmisénk szombat este, havonta-kéthavonta van egy közösségi nap, reggeli dicséret, közös ebéd, tapasztalatok megosztása.
Mondhatjuk azt, hogy ez a lelki otthonod.
Igen, papként szükségem van erre a közösségi háttérre. A személyeket nem én válogatom ki, mindenképpen az Isten irányítja, hogy kikkel vagyok együtt és elfogadom azokat, akiket az Isten mellém adott, és vannak katekétáim, akik vezetnek.
A Szentkereszt plébánián voltál eddig káplán Kerényi atya mellett. Hogyan ért a hír az áthelyezésedről?
Általában az áthelyezések előtt Bíboros atya megkérdezi a véleményüket. Május 22-én volt a közösségekkel egy találkozó és az utána lévő vacsorán vetette fel a Bíboros úr, hogy az akkori tervek szerint Káposztás2-n lennék szervező lelkész és egy esetleges plébánia felépítése lenne a feladatom. Később merült fel Feri atya nyugdíjba vonulása, és így változott az én szerepem is. Az biztos, hogy nincsenek véletlenek, számos tényező, így a paphiány is közbejátszott, s bár én nem vágytam rá, az Isten adta ezt a feladatot, s így itt a helyem. Szükséges, hogy megtapasztaljuk, hogy nem egy helyhez szól csupán a küldetésünk.
Egy alapító plébános helyére jöttél, óhatatlan ilyenkor az összehasonlítás. Nyomaszt ennek a tudata, vagy tudsz tőle szabad lenni?
Úgy érzem, hogy bár nem könnyű, de tudok szabad lenni ettől. Feri atya segítőkészen állt hozzá, amit tudott, átadott. Nyilván mindenki önmagát adja, így nem ugyanazok az eszközeink, de a lényeg ugyanaz. A papnak az a küldetése, hogy Krisztust vigye, ha más nyelvezettel, más módon is, s a hívek is megtapasztalják, hogy lehet más módon is ugyanazt a Krisztust hirdetni.
A nyár közepébe, táborok sokaságába csöppentél. Milyenek az első benyomásaid itt Káposztásmegyeren?
Sok az aktivitás, különösen a hittanok, a táborok sokasága volt újdonság. A Szent Kereszt Plébánián is voltak hittanórák, de azokat Lajos atya tartotta, s ott ilyen nagy táborok, lelkigyakorlatok nem voltak. Jó látni, ahogy a világiak részt vesznek mindebben, ki-ki a maga helyén.
A másik benyomásom az volt, hogy itt Káposztáson szeretettel fogadtak, és ezt köszönöm. Jó ez a vasárnapi lehetőség, hogy minden héten más családnál ebédelek, s így megismerhetem őket. Szeretnék többet beszélgetni, kapcsolatba kerülni az emberekkel. Lassan-lassan ismerkedem…
Vannak olyan hangsúlyok, amelyekre jobban szeretnél figyelni a jövőben?
Ahogy a lelkigyakorlaton már szóba került, személyes indíttatás alapján szeretném az Ószövetséget, a Szentírás első és vaskosabb felét, jobban megismertetni, mert sokszor kicsit háttérbe szorul.
Közben ennek a plébániának megvannak a sajátosságai, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni és nekem is alkalmazkodnom kell ahhoz, ami van, és ami működik, és ezt szeretném folytatni. A Neokatekumenális Útról azt hozom, hogy a legfontosabb titok a húsvéti misztérium, Krisztus halála és feltámadása és ezt kell hirdetni azok között, akik templomba járók és azok között is, akik távol vannak. Bár sokan járnak ide, de nagy a lakótelep, és sokkal többen vannak, akik nem járnak és valamilyen módon nekik is vinnünk kell egy üzenetet, kilépve közéjük. Hirdetnünk kell az örömhírt, hiszen olyan sokan szenvednek és várnak valamit, és nem tudják, miért nem működik az életük.
Akkor a misszió központi gondolat számodra lelkipásztorként?
A mi közösségeinkben volt most rá példa, hogy a húsvéti időszakban kimentünk az utcára megszólítani az embereket. De a missziónak sok egyéb módja van, a legelső az, hogy az ember keresztény módon él. Az embereket az győzi meg, ha látják a tapasztalatainkat, életünket, hogyan működik Isten az életünkben, anélkül, hogy bármit is elkezdenénk tanítani. Nyilván a kereszténység nem az, hogy állandóan mosolygunk, hanem valami sokkal mélyebb, az örök élet megtapasztalása. Itt sok a család, s a gyermekek elfogadása, a tény, hogy a házaspárok együtt maradnak, ez már egy jel a mai világban. Ha ezt látják, felfedezhetik, mi az az erő, ami összetartja a családokat.
Eredetileg Káposztás 2-re készültél, hogyan látod most ezt?
Bíboros úr azt mondta, hogy egyfajta felderítés lenne az én feladatom, az igények felmérése. Nyilván ezt nem lehet a semmiből, hiszen még a misék el sem indultak. Tehát itt is hosszabb idő kell. Ha ott elindul egy önálló plébánia, oda kell egy önálló pap is. Próbálok ismerkedni, családokat felkeresni, de hogy ott mi lesz, az elsősorban nem rajtam múlik.
Mit üzennél azoknak, akikben bizonytalanság van a közösség jövőjét illetően?
Talán annyit: bátorság! Nem dől össze a világ egy váltással. Nyilván nem lehet mindenkinek a kedvére tenni, terveim szerint, én egyfajta alapot vinnék, alapvetően a szentségekre, a szentmisékre, a hitoktatásra koncentrálva. Két pap helyett egyedül vagyok, ezt is figyelembe kell venni. Említeném még a templomtornyot, amely a templom építése óta tervben van, én szeretném, ha felépülne, s így befejeződne a templom. Ez nem egyfajta plusz, hanem hozzátartozik az épülethez, csak eddig elmaradt, ezért jó lenne, ha minél előbb megvalósulna, hogy valóban jel legyen és látszódjék, hogy ez egy katolikus templom. És akár hallatszódjék is és tegyen tanúságot arról, hogy az Isten közöttünk van, a mai világban is.
Mi a legnagyobb örömed és a legnagyobb nehézséged most?
Örülök, hogy itt élő közösséget találtam, és hogy szeretettel fogadtak. Említettem már a vasárnapi ebédet, kicsit nosztalgiázom is, hogy szeminaristaként is ezt éltük meg és jó volt ilyen formában az emberekkel találkozni. Izgalmas megélni azt a sokféleséget, hogy az Isten mennyi módon cselekedett egy-egy család életében, ez nekem is megerősítés és a családok is tanúságot tesznek, hogy hívnak, hogy elfogadnak, hogy szóba állnak velem.
Nehézség? Ez az új helyzet, ami nem csak azért új, mert új helyre kerültem, hanem azért is, mert én eddig káplán voltam és nem volt ilyen felelősség rajtam. Nincs ilyen szempontból tapasztalatom, nyilván más a miserend, a szokások, de idővel ez is megoldódik, én is lassan belejövök.
És ha már egy család vagyunk, megtudtuk Béla atyától azt is, hogy megrövidült szabadidejében szívesen elmélkedik csendben, szeret puzzle-ozni (9000 darabos volt a legnagyobb, amit kirakott…), origamizni, olvasni, szereti a jó (száraz!) borokat, hús helyett/mellett szívesen eszik sajtot és halat, de sóskát, tengeri herkentyűket és puhatestűeket („csúszó-mászókat”- amelyek nemcsak undort keltőek, de tisztátalanok is) inkább ne főzzünk neki, ha a kedvét keressük…
Isten hozott, közöttünk!
Tamásné Bese Nóra